Tisztelgő beszéd apámnak

Édesapám, akit annyira szeretek, a halál úgy döntött, hogy eljött a te időd, és egyetlen emberi nyelv sem elég gazdag ahhoz, hogy kifejezzem az összes fájdalmat és szomorúságot, amit érzek.
De megnyugtatlak, a halál nem elég erős ahhoz, hogy megtörje a minket összekötő szeretetet.
Hogy tisztelegjünk Önök előtt ezen a különleges napon, azt javaslom, beszélgessünk arról, ki volt az apám, az ő útjáról és arról a kötelékről, amely összeköt bennünket.

Ki volt az apám

Az Ő utazása

A semmiből indultál, diploma nélkül. Mintha ez még nem lenne elég, 16 évesen emancipáltál, miután láttad, hogy apád elviselhetetlen fájdalomban hal meg. Így a saját dolgodra hagyva, kemény munkával és önfeláldozással sikerült számítástechnikai mérnökké, kiváló professzorrá és a pálmák akadémiai lovagjává válnod.
Valószínűleg az új technológiák iránti szenvedélynek, a tudás iránti hihetetlen tiszteletnek és annak köszönheti sikerét, hogy találkozhatok azzal a nővel, aki az anyám lesz. Vele egy hihetetlen párost alkottatok, tele tiszta szerelemmel, cinkossággal és közös projektekkel.

A kötelék, amely összeköt bennünket

Ami viszont a minket összekötő köteléket illeti, az annyira egyedi, hogy nehéz megtalálni a megfelelő szavakat a leírására. Szóval inkább az emlékeimen keresztül csinálom.

Egész gyerekkoromban

Emlékszem, vízharcok zajlottak az egész lakásban, és anya szidott minket, hogy mindenhova kapjuk.
Emlékszem a habharcokra a fürdőben minden vasárnap este.
Emlékszem a babákra, amiket pezsgődugóval és egy szövetdarabbal csináltál nekem.
Emlékszem az autóversenyekre, amiket 2 radírral és 4 tűzőkapcskal rendeztünk.
Emlékszem a parkokban végzett sétákra kéz a kézben.
De micsoda öröm volt veled felnőni! Micsoda öröm!
Nem volt sok, de mégis mindenünk megvolt.

Látom mindazokat a pillanatokat, amelyek az embert apává, a gyermeket pedig boldog gyermekké teszik.

Egész kamaszkoromban

Emlékszem, amikor csendben vártam rád, amikor elmentél javítani a saját informatikai cégedhez.
Emlékszem az esti órákra és a hétvégi vizsgákra, ahol minden foglalkozás elején megkérdezte a tanárokat, maradhatok-e az osztály végén, miközben garantálta nekik, hogy nem csinálok zajt.
Emlékszem, amikor elkísértem sürgősségi pótlására az Országos Oktatási Minisztériumban, mint kisegítő tanár.
Emlékszem, hogy mellette voltam, amikor a technológiatanári versenyre készült.
Emlékszem azokra a szerda délutánokra, amelyeket a CDDP, majd a CRDP olvasótermeiben töltöttem, miközben ő a Montpellier Akadémia oktatási projektjein dolgozott.
Emlékszem a tanítványaira, akik „Mazou”-nak becézték, mert imádták.
Emlékszem arra a fiatal lányra, akinek elgázolták a lábát a Lattes főiskola technológiai termei előtt, és akit elszaladt megmenteni. A szülei éppúgy, mint ő, nem tudták, hogyan köszönjenek meg neki.
Emlékszem egykori tanítványaira, gyakran nehéz osztályokból, akikkel néha találkoztunk, és akik megköszönték neki, hogy megismertette őket egy olyan szenvedéllyel, amely jövőt biztosít számukra.
Emlékszem arra az iskolás fiúra, aki eltörte a lábát közvetlenül egy szervezett egyesült államokbeli utazása előtt, és akit minden kirándulás alkalmával a hátán vitt, hogy teljes mértékben élvezhesse Kaliforniát.

Látom mindazokat a pillanatokat, amelyekben az apa példakép, a gyerek pedig kamasz lesz.

Fiatal emberré válni

Szeretem azokat a pillanatokat, amikor hajnali 4-kor bedugta a fejét a szobámba, mert aggódott, hogy még mindig ég a lámpa az irodámban. Azt szokta mondani nekem: „Későre jár, holnap nehezen tudsz lépést tartani az órával”.
Örülök annak a boldogságának, amikor meglátta a 20/20-as jegyemet a Grandes Ecoles országos versenyvizsgáján a matematika vizsgámon.
Nagyra őrzöm annak a pillanatnak az emlékét, amikor megtanított, hogyan kell megkötni az első nyakkendőmet az interjúimhoz.
Örülök annak a pillanatnak, amikor egy este értem jött Nizzába a felvételi vizsgáim után, és egész éjszaka vezetett, hogy elvigyen megismételni a gyakorlatot másnap reggel Grenoble-ba.
Nagyra őrzöm annak a pillanatnak az emlékét, amikor elkísért a gépre, amely egy amerikai egyetemre vitt volna tanulni.
Szeretem annak a pillanatnak az emlékét, amikor egy nagy párizsi bank központjában töltött első munkanapom után meglátogatott.

Látom ezeket a pillanatokat, amelyek egy apát, egy apát büszkévé tesznek a fiára; és egy fia, az apja fia.

Egy angyal az emberek között

Ön 58 éves volt, én pedig 26, amikor prosztatarákot diagnosztizáltak nálad.
Látom az arcod tele gyötrődéssel és értetlenséggel a kocsiban a visszaúton.
Újra látom az aggodalmadat és a fájdalmadat, amely keveredik azzal a vágyaddal, hogy ne látszódjon semmi.
Látom a világunk összedől!
Minden szállodai szobában látom magam, minden este, amint a fájdalomtól sikoltozok, amíg el nem veszem a hangomat, ütögetem a matracokat, amíg már nem tudom felemelni a karomat, magyarázatokat keresni, amíg el nem veszem az eszemet.
Látom magam, ahogy elkísérem minden szakemberhez.
Látom magam, hogy minden nap találkozunk a kórházban a műtét után.
Úgy látom, méltó, jó és jóindulatú maradsz minden kezelés ellenére.
Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elfogadjam a helyzetet.
De miért sújtotta ekkora terhet az élet?
Eltévedtem !

Emlékszem erre az estére Monacóban, amikor már nem tudtam, mit tegyek, hogy átvészeljem. Látom magam, ahogy nézem a gazdagság eme kicsapongását, és azt mondom magamnak, hogy jogom van ahhoz, hogy elég sikeres legyek ahhoz, hogy meg tudjam menteni őt! Ettől kezdve tettem le a „monacói” esküt, a „monacói eskü” egyszerűen az az eskü, hogy mindent megteszek, mindent megpróbálok, hogy kikerüljön onnan, és soha ne adja fel.
Ezenkívül minden nyáron megkérlek téged és anyát, hogy menjenek el Monacóba a születésnapomra anélkül, hogy magyarázatot adok neked.

Látom a remény minden pillanatát.
Újra átélem az összes csalódást, amelyek intenzitása az idő múlásával folyamatosan nő.

De miért sújtott ennyire az élet egy angyalt?

Ezt a publikációt az Instagramon

Une publikáció partagée par Natural Fitness | Divat | Utazás (@oray_life)

Nem felejthetem el, hogy mindezek ellenére 3 különböző egyesületnél jelentkezett önkéntesnek, hogy segítsen másokon.
Nem felejthetem el, hogy mindezek ellenére példaértékű méltóságban maradt, és úgy harcolt, mint egy oroszlán, anélkül, hogy feladta volna.
Nem tudom elfelejteni, hogy mindezek ellenére mindent megtett anyám és én megmentéséért.

Emlékszem azokra a pillanatokra, amelyek a fiút harcossá, az apát pedig angyallá teszik!

Örök szerelem

Halál asszonyom, mondom neked, hiába vetted el tőlem az apámat, nem tudod megtörni a minket összekötő szeretetet. És ahogy apám belém oltotta, úgy kívánok válaszolni neked, hogy még jobban szeretem őt, egy olyan tiszta és olyan erős szeretettel, amely meghaladja a halált.
Így tudom, hogy még ahová vitted is, nem tudod megakadályozni a lelkét abban, hogy érezze ennek a szeretetnek az erejét.

Apám, angyalom, szeretlek!